Évtizedeken át igyekeztünk magunkat, de különösen a már szocializmusban született nemzedékeket olyképpen nevelni, hogy a lehetõ legkevesebbet emlékezzünk, illetve tudjanak meg a második világháború vérzivataros idõszakának helyi borzalmairól. Ezt a célt szolgálta az az elképzelés is, hogy a balkáni hegyekben, késõbb pedig az alföldi síkvidéken is, lényegében a gonosz ütközött meg a jóval, tehát mindaz, amit a gonoszok tettek - szörnyûség, s mindaz, amit a jók követtek el - a totális humanizmus megnyilvánulása volt. A lehetõ legegyszerûbb, fekete-fehér világképet alakítottuk ki saját használatunkra, amiben azután véletlenül sem kaphattak helyet az árnyalatok, az átmenetek és a kevert színek.

Napjaink történései bizonyítják, hogy a preparált történelemírás, a kilúgozott emlékezés és a bonyolult háborús események leegyszerûsítése nem hogy felejtést és közeledést hozott volna magával, hanem lappangó ellentéteket, indulatos kitörésekben megnyilvánuló bizalmatlanságot, vélt és valós történelmi sérelmek alvilági élesztgetését, végsõ soron a számlák tisztázásának megkövetelését és sürgetését. Csak éppen senki sem ismeri azokat a számlákat, amelyek alapján beszélgetni, vitatkozni és történelmet írni lehetne. Rendkívül nagy a valószínûsége, hogy ezek a számlák nem is léteznek, vagy ha igen, akkor annyira hiányosak, hogy megbízható és mindenki számára elfogadható egyenleget sohasem tudunk kialakítani. Az egykori szemtanúk visszaemlékezései, legyen szó akár az áldozatokról, akár a fegyvert markoló végrehajtókról, annyira megbízhatatlanok és elfogultak, hogy szellemidézésen kívül mást talán nem is szolgálhatnak.

Most, amikor félredobtunk minden hagyományos értéket, amikor a sárba tiportuk azokat a vívmányainkat is, amelyek évtizedeken át szavatolták a szivárvány színeibõl összekombinált országunk viszonylag nyugalmas létét, nem kis megdöbbenéssel vesszük tudomásul, hogy gazdasági, politikai, kulturális, erkölcsi és etikai válságunk mélypontján már-már a legfontosabb kérdések között kap helyet a háborús öldöklések, üldöztetések és kegyetlenkedések felidézése. Mégpedig olyan módon, aminek az égvilágon semmi köze a tudományhoz és a töténelmi igazsághoz. Annál több a szenvedélyek szításához, a bizalmatlanság elmélyítéséhez, a számonkérés hangulatának kialakításához. Erre lenne szükségünk? A szellemidézés hiányzott volna a boldogságunkhoz?

Félreértések elkerülése végett mondjuk ki azonnal: nem a történelem, a szociológia, a demokgráfia vagy éppen a pszichológia tudorainak szigorúan tudományos múltkutató és múltat magyarázó ténykedése ellen berzenkedünk: elég baj az, hogy a tudósok fél évszázadon át preparált igazsággal ámítottak bennünket, de a következményektõl rettegve szeretnénk visszautasítani a napipolitikai sületlenségekbõl táplálkozó szellemidézést. A hírlapírói szinten gyakorolt igazságfeltárást és igazságtevést. Hiszen minden jugoszláviai nemzetnek és nemzetiségnek voltak hideg napjai, így aztán senki sem csak ártatlan vagy csak áldozat. Egyszer, ha majd civilizációs fejlettségünk és kulturális öntudatunk is a kívánt szintre emelkedik, talán sor kerül második világháborús borzalmaink tudományos rendszerezésére is, de ma még minden ilyen próbálkozás megreked a licitálásnál.

Bármennyire szeretnék is pluralizálódó társadalmunk vezérkedésre hajlamos kiválóságai - népszerûséget hajszolva és a felszaggatott sebek fájdalmába belebódult tömegek támogatására vágyva - saját elképzeléseik érvényesítésének szolgálatába állítani a szellemidézést, nem ártana tartózkodó hûvösséggel nemet mondani nekik. A régmúlt idõk szellemeit ugyanis könnyen felidézik ezek a vezérek és vezérecskék, ennél semmi sem egyszerûbb a világon, de mit kezdünk majd az elszabadult szellemekkel? Ki kényszeríti vissza õket abba a jelképes palackba, és fõleg milyen áron?

Gondoljunk kegyelettel mindazokra, akik annak idején a bosszú és a viszontbosszú áldozataiként kerültek sírba vagy tömegsírba, de ne akarjuk emléküket bemocskolni azzal, hogy napjaink és jövõnk létkérdéseirõl megfeledkezve pókerpartit játszunk a tömegsírokból elõkotort csontjaikkal.